Kalispéra, ti kánete? (καλησπέρα, τί κάνετε? – csak hogy belém ne kössetek :)) Mai úticélunk a náthából kilábalván Görögország második legnagyobb városa,a jelenleg elsősorban zavargásairól emlegetett Thessaloniki lesz. Remélem, még állnak az épületek, és szépek az utcák, amikről írni fogok…vágjunk is bele, mert még legalább három másik téma kavarog a fejemben, és rövid a szabadság… :)
(Előre is bocs a képek minőségért...így sikerültek, na.)
A megszokott séma alapján kezdjük egy fejesugrással a történelembe! Görögországról lévén szó, bizonyára mindenkinek rémlenek olyan kulcsszavak, hogy türannosz, helóta, déloszi szövetség, phüle, arkhón…de emlékszik-e valaki Athén és Spárta nevén túl bármely más városéra (Marathón nem számít :))? Nos, így voltam én Thessalonikivel, gondoltam remek kis görög poszt lesz, kiírom fejből. Persze továbbgondolva a dolgot, a görög népről még rémlik is ez-az, de maga a város történelme…nem találtam túl sok adatot.
Thessalonikit Makedónia királya (Nagy Sándor sógora), Cassander (Kassandros) alapította i.e. 315ben, és a település rövid időn belül a régió kulturális és kereskedelmi központja lett. Ennek köszönhetően i.e. 168ban a rómaiak a provincia fővárosává tették, biztosítva ezzel további virágzását és a turista-csalogató római kori műemlékek garmadáját. A békés évszázadok után helyüket előbb bizánci előkelőségek, majd a törökök vették át, akik 1430tól egészen 1912-ig igazgatták a várost, amíg a görög csapatok felszabadították. Utána meglepő gyorsasággal tért vissza Görögország véráramába, és újra a kultuális élet és a turisztika központja lett – mindezt segítette, hogy 1998ban elnyerte az Európa kulturális fővárosa címet.
Rövid, viszonylag békés (az I. világháborús kóbor tűzharcokat nem számítva) történelme révén a város bővelkedik ókori és középkori műemlékekben, ezek nagyrészt a tengerparti sétány környékén és a belváros utcácskáiban elszórva fedezhetők fel. Mivel csak pár órám volt bebarangolni a várost, nem tervezgettem, ad hoc jelleggel felültem egy buszra – itt nyilvánvalóvá is vált, hogy minden busz egy helyre tart, gyakorlatilag bármelyik járatot választja az ember, a turistanegyedben köt ki :) .
A panelrengeteg által körbevett Panagia Halkeon templomnál leszállva az Aristotelous utcánál kezdtem a levándorlást a tengerpartra. Ez gyakorlatilag a legszebb, legszélesebb sétálóutcája a városnak, gyönyörű épületekkel (nem egy közülük nagykövetség, tegyük el a poénnak szánt műanyag Kalasnyikovokat), pálmafákkal, rengeteg kávézóval és remek díszkivilágítással. Ha átverekedjük magunkat a shoppingoló turistahadon, végre leérkezünk az Aristotelous térre – itt megcsodálhatjuk az újonnan felhúzott hotelt és a tér sarkaiban szerényen megbújó ciprusi és román konzulátusok épületeit.
A térről remek kilátás nyílik az öbölre és a kereskedelmi kikötőre egyaránt. Ha itt jobbra fordulunk, két fontos dolgot is lelünk, az egyik egy elsősegély-nyújtó állomás, a másik pedig a turista információ, ahol sok jótanácsot, programfüzetet, és ingyenes szóróanyagot szerezhetünk (már ha tovább sikerül maradni pár óránál). Balra fordulva végig a tenger partján vezet az út – sajnos nem a legszerencsésebb elrendezésben, ugyanis hagyományos sétány nincs kialakítva, csak a Fehér Torony előtt (és természetesen az öböl túloldalán, a szállodasoron). Addig az autók közlekednek a parton, a turista pedig a víztől jó pár méterre, a járdán. Ráadásul a kikötő végett a tenger még egy drótkerítéssel is el van zárva – remélem, ez csak ideiglenes megoldás volt, holmi építkezés miatt!
Pár színház és önkormányzati épület – és persze rengeteg bár – mellett elsétálva végre kijutunk a Fehér Torony előtti lekövezett térre. Thessaloniki leghíresebb épületét valamikor a 16. század során emelték, eredetileg védműnek szánták. A török befolyás idején a janicsárok őrtornya és a halálraítéltek siralomháza lett, emiatt a 19. században előszeretettel emlegették Véres Torony néven. Jelenlegi nevét 1890ben szerezte, mikor is egy elítélt szabadságáért cserébe lemeszelte a falakat. A majd 34 méter magas, 22,7 méter átmérőjű épület jelenleg múzeumként funkcionál, bizánci műemlékeknek, freskóknak, mozaikoknak ad otthont.
A sétányon tovább andalogva a következő látványosság Nagy Sándor lovas szobra. Szubjektíven nézve a világon semmi különleges nincs az alkotásban, de ezt nehogy hangosan tegyük szóvá, a görögök híresen büszkék múltjukra, és nemzeti öntudatért sem mennek a szomszédba. Egyébiránt a tér a fiatalok, gördeszkások és szerelmes turisták találkahelye, valamint a sétahajók is innen indulnak – ha valaki spontán hajókázásra vágyik, itt érdemes keresgélnie.
Továbbsétálva vágjunk át a parkon, és színházak tömkelegét elhagyva máris az Archeológiai Múzeum modern épülete előtt találjuk magunkat. Mindenképp térjünk be a kiállításokra, ha tehetjük, többek egybehangzó véleménye alapján páratlan élmény! Az épület mögött pedig a Bizánci Múzeum lelhető fel – igen, múzeumlátogatóknak ideális környék!
A busz felé sétálva még megcsodálhattam egy tipikus görög templomot, valamint Pavlos Melas, a görög (makedón) szabadságharcos egyedi szobrát, azután sajnos fel kellett hagynom a további műemlék-látogatásokkal…így kimaradt a Hippodrom, a Rotunda, jónéhány templom és a római kori agóra is – aki teheti, pótolja be helyettem az élményeket!
(Előre is bocs a képek minőségért...így sikerültek, na.)
A megszokott séma alapján kezdjük egy fejesugrással a történelembe! Görögországról lévén szó, bizonyára mindenkinek rémlenek olyan kulcsszavak, hogy türannosz, helóta, déloszi szövetség, phüle, arkhón…de emlékszik-e valaki Athén és Spárta nevén túl bármely más városéra (Marathón nem számít :))? Nos, így voltam én Thessalonikivel, gondoltam remek kis görög poszt lesz, kiírom fejből. Persze továbbgondolva a dolgot, a görög népről még rémlik is ez-az, de maga a város történelme…nem találtam túl sok adatot.
Thessalonikit Makedónia királya (Nagy Sándor sógora), Cassander (Kassandros) alapította i.e. 315ben, és a település rövid időn belül a régió kulturális és kereskedelmi központja lett. Ennek köszönhetően i.e. 168ban a rómaiak a provincia fővárosává tették, biztosítva ezzel további virágzását és a turista-csalogató római kori műemlékek garmadáját. A békés évszázadok után helyüket előbb bizánci előkelőségek, majd a törökök vették át, akik 1430tól egészen 1912-ig igazgatták a várost, amíg a görög csapatok felszabadították. Utána meglepő gyorsasággal tért vissza Görögország véráramába, és újra a kultuális élet és a turisztika központja lett – mindezt segítette, hogy 1998ban elnyerte az Európa kulturális fővárosa címet.
Rövid, viszonylag békés (az I. világháborús kóbor tűzharcokat nem számítva) történelme révén a város bővelkedik ókori és középkori műemlékekben, ezek nagyrészt a tengerparti sétány környékén és a belváros utcácskáiban elszórva fedezhetők fel. Mivel csak pár órám volt bebarangolni a várost, nem tervezgettem, ad hoc jelleggel felültem egy buszra – itt nyilvánvalóvá is vált, hogy minden busz egy helyre tart, gyakorlatilag bármelyik járatot választja az ember, a turistanegyedben köt ki :) .
A panelrengeteg által körbevett Panagia Halkeon templomnál leszállva az Aristotelous utcánál kezdtem a levándorlást a tengerpartra. Ez gyakorlatilag a legszebb, legszélesebb sétálóutcája a városnak, gyönyörű épületekkel (nem egy közülük nagykövetség, tegyük el a poénnak szánt műanyag Kalasnyikovokat), pálmafákkal, rengeteg kávézóval és remek díszkivilágítással. Ha átverekedjük magunkat a shoppingoló turistahadon, végre leérkezünk az Aristotelous térre – itt megcsodálhatjuk az újonnan felhúzott hotelt és a tér sarkaiban szerényen megbújó ciprusi és román konzulátusok épületeit.
A térről remek kilátás nyílik az öbölre és a kereskedelmi kikötőre egyaránt. Ha itt jobbra fordulunk, két fontos dolgot is lelünk, az egyik egy elsősegély-nyújtó állomás, a másik pedig a turista információ, ahol sok jótanácsot, programfüzetet, és ingyenes szóróanyagot szerezhetünk (már ha tovább sikerül maradni pár óránál). Balra fordulva végig a tenger partján vezet az út – sajnos nem a legszerencsésebb elrendezésben, ugyanis hagyományos sétány nincs kialakítva, csak a Fehér Torony előtt (és természetesen az öböl túloldalán, a szállodasoron). Addig az autók közlekednek a parton, a turista pedig a víztől jó pár méterre, a járdán. Ráadásul a kikötő végett a tenger még egy drótkerítéssel is el van zárva – remélem, ez csak ideiglenes megoldás volt, holmi építkezés miatt!
Pár színház és önkormányzati épület – és persze rengeteg bár – mellett elsétálva végre kijutunk a Fehér Torony előtti lekövezett térre. Thessaloniki leghíresebb épületét valamikor a 16. század során emelték, eredetileg védműnek szánták. A török befolyás idején a janicsárok őrtornya és a halálraítéltek siralomháza lett, emiatt a 19. században előszeretettel emlegették Véres Torony néven. Jelenlegi nevét 1890ben szerezte, mikor is egy elítélt szabadságáért cserébe lemeszelte a falakat. A majd 34 méter magas, 22,7 méter átmérőjű épület jelenleg múzeumként funkcionál, bizánci műemlékeknek, freskóknak, mozaikoknak ad otthont.
A sétányon tovább andalogva a következő látványosság Nagy Sándor lovas szobra. Szubjektíven nézve a világon semmi különleges nincs az alkotásban, de ezt nehogy hangosan tegyük szóvá, a görögök híresen büszkék múltjukra, és nemzeti öntudatért sem mennek a szomszédba. Egyébiránt a tér a fiatalok, gördeszkások és szerelmes turisták találkahelye, valamint a sétahajók is innen indulnak – ha valaki spontán hajókázásra vágyik, itt érdemes keresgélnie.
Továbbsétálva vágjunk át a parkon, és színházak tömkelegét elhagyva máris az Archeológiai Múzeum modern épülete előtt találjuk magunkat. Mindenképp térjünk be a kiállításokra, ha tehetjük, többek egybehangzó véleménye alapján páratlan élmény! Az épület mögött pedig a Bizánci Múzeum lelhető fel – igen, múzeumlátogatóknak ideális környék!
A busz felé sétálva még megcsodálhattam egy tipikus görög templomot, valamint Pavlos Melas, a görög (makedón) szabadságharcos egyedi szobrát, azután sajnos fel kellett hagynom a további műemlék-látogatásokkal…így kimaradt a Hippodrom, a Rotunda, jónéhány templom és a római kori agóra is – aki teheti, pótolja be helyettem az élményeket!
