Várak-túrák VII. - Castell de Bellver, Mallorca

Bon dia! Ma ismét Európa déli részére látogatunk, a Beleári-szigetcsoport legnagyobb tagjára, Mallorcára, hogy felfedezzük a sziget legnagyobb várát, mely sikeresen vészelte át a mórok, kalózok és turisták támadásait is. A főváros, Palma de Mallorca központjától mindössze 3 km-re található, 112 méterrel a tenger szintje fölé emelkedő, pínea-erdővel körülvett erőd impozáns látványt nyújt, akár turistabusszal, akár gyalog, a kikötői sétány felől közelíti meg az ember (lehet fogadni, merről vágtam neki…:)). Katt a képekre nagyobb méretért!

Spanyolország – és Európa - egyetlen, teljesen kerek, gótikus erődjének története 700 évvel ezelőtt kezdődött, mikor is II. Jaume király elrendelte építését. Befejezése viszont egészen a 16. századig húzódott, a kivitelezést az a Pere Salva fejezte be, aki a csodaszép Almudaina Palace építésze is volt. A Bellver először erődként, majd királyi rezidenciaként szolgált, jelentősége a 14. század végén, I. (Aragóniai) Juan idején érte el csúcspontját, aki egész udvartartását ide menekítette a pestis elől. Később apácák telepedtek meg az épületben, majd miután kiimádkozták a betegségeket a falakból, újból a királyi fenségek lakhelyévé vált; az aktuális alkirályt ezúttal a kalózok támadásaitól védték meg a masszív tornyok. A 16. század során a tüzérség gyakorlóteréül szolgált, majd egy hadi reform hatására átalakították, a lőréseket beépítették, a déli tornyot renoválták, és vizesárokkal vették körül az egész épületet.

A spanyol örökösödési háborúk során a Bellver-t börtönként használták, többek között itt kapott cellát III. Jaume özvegye és fiai is, életük végéig. Ez a funkció a 19. századi polgárháborúk során is maradt, az évek során mintegy 800 lakója volt az épületnek, akik számos érdekes falfirkát és memoárt hagytak a vastag falakon. Végül 1931-ben szűnt meg rabtartási intézmény lenni ( :)), mikor is Palma közigazgatási fennhatósága alá került, és múzeummá alakították. 1976tól ad otthont a Történeti Múzeumnak, rengeteg római-arab kori edény és szobrot bemutatva, de az udvaron nyaranta rendszeresen fogadásokat, koncerteket is rendeznek.

Ha eldöntöttük, hogy gyaloglunk (ha nem, pattanjunk fel egy turistabuszra, vagy szerezzünk taxit), akkor fogjunk buszt! Szó szerint értve; nem mediterrán embernek furcsa lehet, hogy le kell inteni a járművet! Érdemes erre figyelni, mert hiába dekkolsz a megállóban, ha nem integetsz, a sofőr úgy otthagy, hogy káromkodni sem lesz időd. Legegyszerűbb a Plaça d'Espanya (Estacions) felől megközelíteni, ez gyakorlatilag a főváros főtere, ahol mindenről mindenre át lehet szállni. Innen a 3/46/50 busz visz az erődhöz vezető lépcső aljához (Calle Drecera), a Joan Miró 24, vagy a Plaça Gomila megállóhelynél kell leszállni, át az úton, és kezdődhet is a gyalogtúra! (Részletes kereső itt. )

Mint fentebb említettem, az erőd ’mindössze’ 112 méterrel magasodik a tenger szintje fölé, de ne becsüljük le a távolságot! Bár a lépcső fenyőkkel szegélyezett, kellően meredek is, a szigeten általában meleg is van, a páratartalom az egekben, úgyhogy sapka és kitartás mindenképp kötelező, már ha nem vagyunk élsportolók (de akkor meg tudjuk, ugye). Saját tapasztalat, erős vagyok és harcias, és persze nem áll jól a kalap, megleszek anélkül…a kétszázadik lépcsőfok után már szívtam a fogam, hogy felgyullad a fejem, de ugye akkor már mindegy volt… :) Viszont a panoráma itt is mindent megér, nem véletlenül jelenti a neve katalánul azt, hogy ’gyönyörű kilátás’. Gyakorlatilag a katedrális galambjait és a Playa de Palma homokján napozókat is remekül meg lehet figyelni, a kikötőben csalinkázó jachtokról, tengerjárókról, és a várost körülölelő hegyekről (dombokról?) nem is beszélve.

A belépéshez használjuk a főkaput (emellett óriási parkoló áll a lustábbak-kevésbé fittek részére), ottjártamkor egy aranyos bácsi volt a pénztáros, aki szívesen kalauzolja az embert, mit érdemes megnézni, és hol, nem csak az erődben, hanem a városban is (bulizási tanácsokat azért ne várjunk tőle). Felmászva a kétszintes épület tetejére előbb szedjük össze állunkat, majd gondolatainkat, és ha a fantasztikus panorámát körbefényképeztük, sétáljuk körbe az épületet belülről is. Bár a kiállítás elsősorban régészeknek és elvetemült intellektueleknek ( sic! :)) lehet érdekes, még nekem is sikerült rácsodálkoznom egy-két remek szoborra, a kínzókamra bemutatótermében pedig a spanyolcizma számtalan variációjára…

Miután kigyönyörködte magát az ember, érdemes a lépcsőn visszagyalogolni – úgy már fele annyira sem kimerítő ám - , és sétálni egyet a kikötői sétányra vezető kis utcácskákban, majd bekéredzkedni a kikötőbe és körbecsodálni a jachtok körül úszkáló színpompás halakat és töméntelen mennyiségű sirályt…a gyönyörű mediterrán kúriákról és klubokról nem is beszélve (természetesen még a szállodasor előtti partrészről áradozok..)!

A képekért ismét köszönet Reidl Rómeónak.

Belvárosi séták III. - SOPRON

Már régebben ígértem egy rövid beszámolót soproni városlátogatásomról, ennek most jött el az ideje… :) Az ország legnyugatibb és talán legosztrákabb városát nyár közepén sikerült meglátogatnom – azt, hogy meg is ismertem volna, nem merném határozottan kijelenteni, de egy belvárosi sétára futotta az időmből. :)

Jó szokásunkhoz híven kezdjük a történelemleckével, annál is inkább, mert Sopron – Scarabantia – az ország egyik legősibb települése. Ezen fegyvertényt erősen ki is használja a város, sétáim során elég sokszor éreztem azt, hogy kicsit túl van „hájpolva” a hely…ettől eltekintve igazán bájos város, egy látogatást biztosan megér!

Mai ismereteink szerint az első igazi várak, földsáncok az i.e. VI-IV.sz-ból (vaskor) valók. I.e. 350 körül hódítják meg a területet a kelták, akiket pár száz év után a rómaiak váltotta, i.sz. 14-37 körül. Az általuk épített és felvirágoztatott Scarabantia maradványai 4 méterrel a járószint alatt még ma is láthatók – és látogathatók (Scarabantia Fórum, Új utca 1. ).
A honfoglalás után Sopron megyében Súr vezér telepedett le. Ekkor még 5-6 méteres magasságban álltak a rómaiak által emelt 27 bástyás városfalak. A sorozatos barbár támadások hatására, azok megelőzésére, az utak védelmére a magyar honfoglalás után István király a lajtai határt helyreállítva, az egykori Scarabantia helyén új határvárat emelt: Sopront. A várfalakon belül a falakhoz támaszkodva kezdtek építkezésekbe; ekkor alakultak ki az ellipszis vonalú utcák (a mai Szent György és Templom utcák). Az ellipszis két gyújtópontjában terek (Fő tér - Fórum és Orsolya tér - Sópiac ) jöttek létre. Később a középütt található "zöld területek" felezésével lehetett több, ma belvárosi, akkor várfallal védett házat felépíteni, így jött létre az Új utca illetve a Templom utca "felezésével" a Kolostor utca. A királyi várat IV. László 1277ben szabad királyi város rangjára emeli. Innen számítható a második, a külső várfalak megépítése.

1440ben Albert király özvegye, Erzsébet a csecsemő V. Lászlóval és udvartartásával együtt Sopronba menekül. 1441ben elzálogosítja Sopront III. Frigyes, német királynál, amit csak Mátyásnak sikerül visszaváltania, 1463ban. Ekkor a régen impozáns várfalak már omladozóban vannak, de még a török hódítások előtt sikerül őket felújítani. Ennek örömére az oszmánok 1529ben elfoglalják, és feldúlják a várost – itt jöhettek rá a soproni polgárok arra, hogy a várfalba nem érdemes több pénzt és energiát fektetni, így a várárokban konyhakertek kaptak helyet, a várfal tégláit pedig nagyrészt széthordták az építkezésekhez.

A századfordulón megindul a város kapitalista fejlődése a Monarchián belül, melyet az I. világháború, a Tanácsköztársaság kikiáltása szakít meg. 1919ben a Sait-Germain-i békeszerződés Nyugat-Magyarország jelentős részét Ausztriának juttatja. 1921. dec.14-én a népszavazáskor (melyet az Ágfalvi csata előz meg) Sopron és környéke magyar marad. Ekkor kapja a máig legtöbbet emlegetett címét: "Civitas Fidelissima" (A leghűségesebb város). Szerencsére a város leginkább csak nyelvében magyar, az osztrák határ közelsége gyakorlatilag osztrák léptékű és tisztaságú várossá avanzsálta. A macskakövekről enni lehet, az eladók udvariasak, és bár a kávéházi árak is inkább nyugati szomszédaink pénztárcáihoz szabottak, a minőség is magas színvonalú. Természetesen Sopron sem egy homogén történelmi város, és megvannak a maga lakótelepei, mi azonban ma csak a Lőverekben, az egyetemi botanikus kertben és a történelmi belvárosban teszünk sétát. :)

Természetkedvelő és kertészmérnök ember lévén számomra kihagyhatatlan volt az Erzsébet kert, és vele szemben található Erdészeti és Faipari Egyetem botanikus kertje. Kezdjük az előbbivel! Az 5 hektáros parkot 1763-ban vásárolta meg a város, ahol nyilvános francia parkot alakítottak ki. Az egykori Neuhofnak nevezett park egyike az ország legrégebbi olyan kertjeinek, amelyet nem zártak el a közönség elöl. Az ezredévi ünnepségekre (1896) a park teljesen megújult és ezután nevezték el Erzsébet kertnek. Legszebb látnivalója a nagyjából 140 éves kaliforniai mamutfenyő…hihetetlen élmény beállni a majd’ száz méter magas fa ágai alá!

(igen, a fehér póló egy 1,90 magas embert takar...)

Következő sétánk az Ady Endre út túloldalán elterülő botanikus kertbe vezetett, mely 1923 óta fogadja a látogatókat – a diákok mellett, természetesen. Jópofa fatáblák alapján tájékozódhatunk, de ha inkább a nem jelölt utakat választjuk, a kert eldugottabb részeit is megismerhetjük. A melegházak és után például kissé elhanyagolt mesterséges tavacskára bukkanhatunk, gyönyörű ősfákkal körülvéve. A rigókkal és mindenféle madarakkal övezett ösvényeken barangolva igen furcsa szobrokhoz is eljuthatunk, lásd alant…növények elhelyezkedése, és térképek itt (katt a színes pontokra).

Miután kigyönyörködtük magunkat, irány a belváros! Az ovális történelmi rész két sarokpontja az Orsolya tér és a Fő tér. Előbbinél a Mária-kút és a gyönyörű macskakövek érdemelnek megkülönböztetett figyelmet, míg a Fő téren a Tűztorony, a Kecsketemplom, a Szentháromság-szobor és a gyönyörűen felújított polgári lakóházak (melyek az egész kerületre jellemzőek) számítanak a fő látványosságok közé. A két tér közti pár száz métert négy különböző útvonalon tehetjük meg, de akár a Szent György, akár a Templom, netán az Új utcán indulunk is el, a hangulat és a felújított házak, látnivalók tömege mindenhol elkísér minket.

Az útikönyvet forgatva itt jutott először eszembe, hogy talán túl van egy kicsit beszélve a dolog, bár valószínűleg csak én vagyok túl profán és racionalista. A véletlenül felfedezett Mary Poppins cégér mélyebb nyomot hagyott bennem, mint a hatvanharmadik híres ház híres homlokzata…mintha kicsit túl sok látnivaló lenne túl pici helyre bezsúfolva. Természetesen a Tűztoronyba való fellépcsőzés és az ódon várfalmaradványok megcsodálása kihagyhatatlan, de az összes templom és múzeum bejárásához nem elég egy nap, az egészen biztos.

Templomok közül egyedül a Kecsketemplomnak szenteltem nagyobb figyelmet, azon belül is a Káptalan-terem gyönyörű boltívei és ablakai érdekeltek igazán, így a többi egyházi intézményről és múzeumról beszámolni nem tudok . Sajnos sem az erdészeti gyűjteményre, sem a bányászati múzeumra nem volt időm, de remélem egy következő alkalommal bebarangolhatom azokat is. Mindenesetre ez az a város, ahol – ha nem legalább 3-4 napot tölt az ember – jó előre tervezni kell a programot, mert a látnivalók száma gyakorlatilag végtelen…melyekről részletes információkat itt lel a kedves érdeklődő.

Sopronról szót ejtve kihagyhatatlan megemlíteni a Lővereket. A gyönyörű fenyők és bükkök között érdemes felsétálni a parkerdő központjában álló Károly-kilátóig. A 23 méter magas, terméskőből épült kilátótorony két felső szintjéről egész Sopron belátható, távolabb a Szárhalmi-erdőrésszel, mögötte a Fertő tó csillogó víztükrével. A pompás kilátást balról a Wienerwald kontúrja, nyugatra a Schneeberg havas tömbjei koronázzák…bármely égtáj felé fordul az ember, a látvány felejthetetlen!

Várak-túrák VI. - Eivissa, Ibiza, Spanyolország

Újabb vártúrával folytatom a blogot, mai vendégeskedésünk helyszíne az angol partiarcok kultikus szigete, a Belári-csoport harmadik legnagyobb szigetének fővárosa, Eivissa (Ibiza) lesz. Habár a földdarab a bulizni és napozni vágyó fiatalok abszolút gyűjtőhelye, azért jut itt hely az egyszeri turistának is, aki az UNESCO által a Világörökség részévé nyilvánított föníciai, római és mór történelmi-kulturális értékek miatt érkezik a világhírű kikötőbe. A főváros egy dombtetőre épült a déli tengerparton, lenyűgöző erődítmény-rendszerrel körülvéve. A leglátványosabb városrész természetesen az óváros, helyi nevén Dalt Vila („hétszeres védmű” -? -), ahol középkori falak közt felejthetetlen sétát tehet az idelátogató.

A fehér szigeten már a bronzkorban is éltek emberek, de felvirágzása az i.e. 6. századra tehető, ekkor alapították Eivissa városát a karthágóiak. A rómaiak a pun háborúk során fedezték fel, i.e. 123. körül, és bár nem csatolták a hatalmas Római Birodalomhoz, befolyásuk évszázadokra rányomta a bélyegét. Az 5. és 9. század közt komoly rések vannak a történelmében, valószínűleg vandálok, barbárok, és bizánciak is látogatták partjait. Utóbbiak emlékét őrzi a Santa Ines-i fehér kápolna.

Az arabok a 9. század végén hajóztak be először a város öblébe, és olyannyira megtetszett nekik a klíma, hogy maradtak is öt évszázadot. Ők húzták fel az erőd ma is jól látható falait, hogy aztán tőlük 1235-ben foglalják el a katalánok, akik a lerombolt mór mecset helyére felhúzták a ma is látható, impozáns katedrálist. A következő vendégek a kalózok voltak, az ellenük emelt tengerparti tornyok máig is megtalálhatók a szigeten (pl. Las Salinas-ban). Ibiza 1715 óta Spanyolország része, a turistaáradat azonban csak a 20. században indult meg, gyökeresen megváltoztatva a sziget arculatát, de azért fellelhetően hagyva a történelmi értékeket.

Dalt Vilá-nak öt bejárata van, mi közelítsük meg a főkapu, a Portal de ses Taules felől. Ezen az 1558-ban épült impozáns bejáraton át a Kortárs Művészeti Múzeum mellett közvetlen a Placa de Vila utcára jutunk. Itt az óvatlan turista azonnal sikongatva fog egyik tüneményes boltból a másikba ugrálni, teljesen elfelejtve, hogy valójában nem is vásárolni jött ide.

Ha sikerül kimenekülnünk a hófehér ruhák, szalmakalapok és aprócska festmények bűvköréből, a Placa del Sol téren balra fordulva elkezdhetünk felkapaszkodni a várhoz. Tanácsos ezt nem a déli tűző nap társaságában tenni, mert a lépcső hosszú is, kanyargós is, magas is… :) Szalmakalap erősen ajánlott! Ha a kacskaringós utat megtéve felküzdjük magunkat a belső falak közé, lélegzet-elállító látványban lehet részünk, az elénk terülő hófehér házacskák és a zsúfolt kikötő látványa leírhatatlan..!

A vár tulajdonképpen azokon a köveken áll, melyekre a várost 2600 évvel ezelőtt megalapították. Az erődítmény maga 13-14. századi építmény, mai modernebb formáját a 18. század során nyerte el. Bástyáiról szép időben egész a Platja de ses Figueretes strandig ellátni. A placa de la Catedral téren körbefordulva a bőség zavarával kell megküzdenünk, egyaránt indulhatunk az Archeológiai Múzeum, a Szűz Mária Katedrális vagy a Reial Curia épülete felé. Az ódon falak közt bolyongva ízelítőt meríthetünk spanyol és katalán mentalitásból, elgyönyörködhetünk a hófehér falak és a ragyogó kék ég kontrasztjában, és sóhajtozva gondolhatunk arra, hogy mennyivel jobb lehet egy ilyen gyönyörű szigetre születni…

A végén egy special tip; ha az ember minden zegzugos utcácska végéig bebattyog, meglepő felfedezéseket tehet, ugyanis a turistazónán kívüli, eldugott házacskákban megtalálhatjuk azon mesteremberek műhelyeit, akik a pár száz méterre lévő boltok árukészletért felelnek. Én egy miniatúra-festő bácsi műhelyében jártam, aki unokája segítségével ügyködött szebbnél szebb képein, és csodálkozva kérdezte, hogy mi az a dallamos nyelv, amin beszélünk… :-)

A fotókért köszönet Reidl Rómeónak, aki engedélyt adott a felhasználásra, és hogy kicsit megbuheráljam őket. Az ő ibizai képei itt lelhetők fel:
http://www.flickr.com/photos/reidlromeo/sets/72157594526787198/

Várak-túrák IV. – Sintra, Portugália

Olá! Como está? Portugál vártúránk következő állomására érkeztünk, ami nem más, mint egy festői városka a fővárostól 30 km-re, a hegyek lábánál. Üdvözlet Sintrában, a Mór királyi palota (Castelo dos Mouros) és a Pena Palota (Palácio Nacional de Pena) otthonában. A hegyek közt megbúvó települést legkönnyebb vasúton megközelíteni, 15 percenként jár szerelvény Lisszabonból, a Rossio állomástól (Estacio Rosso, zöld metróvonal).

Sintra. A várost az UNESCO a világörökség részeként tartja számon, és a hely rá is szolgál erre. A Serra de Sintra, a házak közé beszivárgó, városhatárokat kijelölő erdőség megér egy hosszabb sétát, ehhez azonban ajánlatos nyár közepén is pulóvert húzni, mert az augusztusi köd és 10-15 fok teljesen megszokott errefelé (bár ennek köszönhetően sikerült egy jópofa pulóvert beszereznem az egyik útmenti házacskában, érdemes azért felkészülve menni). A városka további nevezetességei (már amiket volt szerencsém látni, van több is :-)) a két hegyormon magasodó palotán kívül a Nemzeti Palota (Paço da Vila de Sintra), jellegzetes kéményeivel és a játékmúzeum. Előbbibe sajnos nem jutottam be, pedig állítólag csodaszép – majd talán legközelebb . Utóbbi tényleg kihagyhatatlan élmény, rengeteg nemzet játékait lehet megcsodálni 3 emeleten, köztük magyarokat is! A gyűjtemény tulajdonosa egy tüneményes bácsi, aki tolószékben gurulgatva faggatja a látogatókat, honnan jöttek, mi teszik neki a legjobban…ha jól emlékszem, a portugálon és angolon kívül spanyolul és franciául is ért. (rengeteg információ a városkáról angol nyelven itt: http://www.portugalvirtual.pt/_tourism/costadelisboa/sintra/ )

Jegyvásárlás. A két vár közt, a gyönyörű, ködlepte erdő (Pena Park) közepén található a jegyvásárló központ. Ez azért érdekes, mert csak itt tudsz jegyet váltani – legalábbis két éve úgy volt - , tehát a jegykezelő simán visszafordít bármelyik kastélyból az erdőbe, ha nincs jegyed, érdemes rákészülni. A kombinált jegyár 12 euro körül mozog, a Pena Palotához a kastély bejárattól kisvonat is közlekedik, ha valaki elfáradna addigra, ennek külön díja van (pár euro).

Mór vár. Gyönyörű, vastag, szinte teljesen épen maradt falak tekergőznek a hegyoldalon, engem első pillantásra a Kínai Nagy Fal látképére emlékeztetett :) . Utóbbi azért kicsivel idősebb, bekezdésünk tárgyát a 8-9. században kezdték el felhúzni a be a Tejo felől beözönlő mórok. Tőlük az ország első királya, Alfonzó Henrik foglalta vissza 1147-ben, és tulajdonképpen ezután semmi fontos infót nem leltem róla (portugálul sajnos nem tudok). Ami biztos, hogy rekonstrukcióját II. Ferdinánd király rendelte el 1830-ban, és a portugál mesterek igen jó munkát végeztek! Az égre törő bástyák, a gyilokjárók, a romos kilátóból elénk táruló látvány visszaröpíti a látogatót egy olyan korba, ahol itt fegyverek csattogtak, férfiak haltak, és hősök születtek…(ez elég patetikusan – és valljuk be, nyálasan :-) – hangzik így, de aki egyszer eljut ide, az egyet fog velem érteni.)

Pena Palota. Mint egy csicsás ékszerdoboz. Ez a gondolat fordulhat meg bárki fejében, aki először pillantja meg a felhők között a rózsaszín, csipkézett tornyokat. A következő, ami az ember eszébe jut majd’ minden esetben, hogy miért nem hozott még egy pulóvert, holott figyelmeztették…Augusztusi köd, metsző szél fogadja az idelátogató turistát még a főszezon jó néhány napján is, de megéri! Az épület egyébként pár évszázaddal idősebb a mór várnál, végső formáját szintén a 19. század végére nyerte el. A mór, manuel, rokokó és keleti stílusjegyeket egyaránt magán viselő palotában eredeti állapotában őrizték meg a berendezési tárgyakat és a szobákat, melyek híven tükrözik a királyi családok életét. A kilátás a köd miatt természetesen nem volt értékelhető (bizonnyal vannak szerencsésebbek, mint én ),de állítólag tiszta napokon Lisszabonig is ellátni…brrr, lépjünk beljebb.

A kastély belső termei nem hazudtolják meg külsejét, de a nagy királyi hall súlyos brokátjai vagy a kápolna arany ragyogása után jólesik újra kilépni a várfalra, majd a teraszról és a belső udvarról csodálni meg a falakat díszítő csempéket, szobrokat (a portugál csempe – azulejo – egyébként fantasztikus, megér egy későbbi külön posztot).

Serra de Sintra. A hegyormokat körülölelő erdőség a legszebb, amit valaha láttam. Göcsörtös fák nyújtóznak a fény felé, valószínűtlenül dús aljnövényzetben piros bogyók fénylenek, madarak csivitelnek, állatok motoznak…mindenkinek ajánlott egy kiadós séta, nem csak a vár környékén!