Állati túrák I. - Veszprém, Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark

Némi személyes adalék az állatkerti poszt(ok)hoz. Gyerekkorom meghatározó olvasmányai Gerald Durell jobbnál jobb regényei voltak, de rengeteget olvastam Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Joy Adamson (Elza) könyveit is. Édesanyám mérhetetlen bánatára, ez ugyanis azzal a tévképzettel járt, hogy otthonunkat vadasparknak képzelve szobám rejtekén óhajtottam kitanulni az állattartás csínját-bínját. Ne gondoljon a kedves Olvasó itt aranyhörcsögökre vagy guppikra, noha az is szép számmal akadt. Kamaszkoromat tucatnyi állattal osztottam meg, gőtékkel, rákokkal, teknősökkel, madarakkal (mondhatni akadt minden, amit a Körösből ki lehetett fogni, vagy a város egyetlen állatkereskedésénél fellelhettem), és azóta is dédelgetett álmom egy állatkerti gondozói állás (még dolgozom rajta :)).

Ezen kis kitérő mindössze arra szolgált, hogy kifejthessem álláspontomat a fent nevezett intézményekkel kapcsolatban. Nagyon sok ember, véleményem szerint tévesen, azt feltételezi, hogy az állatkert rossz, öncélú szórakoztatóközpont, az állatok senyvednek, és szabadságra áhítozva töltik napjaikat a rácsok mögött. Fontos tisztában lenni azzal, hogy ez már jó pár évtizede nincs így, az állatkertek fontos szerepet játszanak a fajfenntartásban és ismeretterjesztésben (a legtöbb helyen a modernizáció révén már egyébként is elenyésző a látható rácsok mennyisége). Mikor a kifutóban heverő vidrára, vagy a rácsok mögött kucorgó pusztai sasra nézünk, gondoljunk arra is, hogy az állat rendszeresen táplálékhoz jut, ellenségek nélkül szaporodhat, veszélyek nélkül nevelheti kölykeit, nem vár rá sem türelmetlen vadász, sem rossz helyre húzott magasfeszültségű vezeték a nap végén.

Az ember hajlamos a szabadságvágyát az állatvilágra is kiterjeszteni, de gyanítom, a természet pedig hajlamos ezt a kényelem és biztonság mögé rangsorolni. (Természetesen nem azt mondom, hogy tartsunk minél több állatot fogságban, de az élőhelyek drasztikus pusztulása miatt sajnos sokszor ez az egyetlen járható út egy faj megmentésére.) Ne úgy mutassuk be a gyereknek az oroszlánt, hogy szegény, ott van a rácsok mögött és szomorú - lássuk az érem mindkét oldalát; úgy gondolom, így tisztességes. És most jöjjön a park rövid leírása, a sok szófia beszéd után. :)

Történet. 2008. augusztus elsején ünnepelte alapításának 50. évfordulóját Magyarország legnagyobb hagyományokkal rendelkező vidéki állatkertje; Anghi Csaba, a budapesti állatkert főigazgatója, özv.Kittenberger Kálmánné és Kasza László nyitotta meg 1958ban az új intézményt a Fejes-völgyben, amely azóta a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark nevet viseli. A 2001től közhasznú társasággá vált állatkert az új évezredben minden évben jelentős látványosságokkal bővül: új kifutók és házak épülnek, több nemzetközi fajmegmentési programban vesz részt, bővültek a szolgáltatásaik (pónilovaglás, állatsimogató és egyéb rendezvények).A 2001-ben kezdődött rekonstrukciós program mérföldkőnek számító állomása az új medvekifutó felépítése volt. A park ma is bővelkedik igazi ritkaságokban (pl. kamcsatkai medve, Sri Lanka-i párduc, szumátrai tigris, ibériai farkas, kardszarvú antilop, dzseláda pávián és impala). Külön kiemelést érdemel a park afrikai szavanna kifutója, mely hazánk egyik legnagyobb ilyen létesítménye.

Séta az erdőben. A bejárattól balra kezdődik a hüllőház, amit fanatikus rajongóként alig vártam. Némileg csalódás volt a bemutatott állatok kis száma, és igazi ritkaságot sem sikerült felfedeznem (2006-os adatok! :)), de kárpótolt ezért a viszonylag szép környezet, és a rendben tartott terráriumok.

A következő állomás a vidrák kifutója, ezekhez a kis szőrös rettenetekhez szerintem nem is nagyon van mit hozzáfűzni, a Lutra óta imádom őket :).
Egyébiránt Magyarország legnagyobb menyétféle ragadozója. Általában az édesvizek környékén él, de Nyugat-Európában és Skandináviában a tengeröblökben is megtalálható. Téli álmot nem alszik. Vackát víz fölé hajló fák tövében, maga ásta kotorékban készíti, de olykor megtelepszik vízparthoz közeli borzvárban is. Tápláléka halakból, rákokból, olykor gerinctelenekből áll.

A sörényes juh a Szahara hegyvidéki területein őshonos, de Európa és Észak-Amerika vadasparkjaiba is telepítették a múlt század elején, Új-Mexikóban és Texasban jelenleg szabadon élnek. A kifejlett hím könnyen felismerhető hosszú, szakállszerű sörényéről. Szegényes táplálékon is megélnek, főleg füvet és cserjék leveleit fogyasztják. Az állatkert sörényes juhai az egyetlen vadállatok az állatsimogató háziállatai mellett, amelyet a látogatók etethetnek a zoocsemegével. Ennek oka békés természetük, harapásra nem kell számítani, valamint nem lehet őket túletetni, nem híznak el és a gyomrukat sem rontják el. Ugyanis amint jóllaktak, nem mennek oda a látogatókhoz kéregetni. (forrás: http://innovex.veszprem.hu/zoovp/allat_oldal.php?id=135)

Az Apella csuklyásmajom a legelterjedtebb dél-amerikai majomféle. Könnyen felismerhető a jellegzetes füle fölötti szőrpamacsáról. Elsősorban fákon élnek, de sokszor leereszkednek a földre táplálkozni vagy játszani. Főleg gyümölcsevő, de rovarokat, kisebb gerinceseket is elkap. Az állatkerti csapat a Szegedi Vadasparkból származik. Érdemes a közelükben minden nálunk lévő dologra erősen figyelni, ugyanis hírhedt tolvajok és kunyerálók. A mobiltelefontól a kiflivégig bármire rárabolnak, ami rághatónak tűnik, és a gondozók gyakran későn érkeznek értéktárgyaink megmentéséhez.

A huszármajmok kifutója egy fás-bokros, de ennek ellenére jól belátható terület. Maguk a majmok leginkább gyászhuszárokra hajaznak, ahogy szomorú arccal babrálják környezetüket. Ne dőljünk be a pofácskájuknak, valójában igen jó soruk van! :) Eredeti élőhelyük a szavanna, de nemritkán a félsivatagos területen is előfordulnak. További érdekességek, hogy meglepően jól bírják a víz hiányát, és a világ egyik leggyorsabban futó majomfaja; három másodperc alatt képes felgyorsulni 55 km/órás sebességre.

A pumákból általában nem sokat látni egy 3×-os optikával, mivel a nap nagy részében magaslesükön pihenve figyelik a környéket. Sajnos az ő, illetve a nagymacskák kifutójánál még nem lehet képet készíteni ronda rácsok nélkül, remélem, ez a jövőben változni fog :). Az állatkert példányai 2006. elején érkeztek Nyíregyházáról, két fiatal nőstény.

A madárháznál két fajt emelnék ki, szigorúan szubjektív alapon. Az egyik a bukázó sas, a másik a pusztai sas. Közös jellemzőjük, hogy igen megtermett, gyönyörű jószágok, és védettek. Buki, a bukázósas tojó az állatkert egyik legidősebb lakója. A 70-es években a került a kertbe a tanzániai elnök ajándékaként, és ekkor már messze túl volt a fiókakoron. Sajnos annyira ritka ez európai állatkertekben, hogy még nem sikerült párt találni neki. A pusztai sassal a röpdén kívül is megismerkedhetnek a látogatók, a 11 és 14 órakkor zajló madárbemutatókon.

A végére tartogattam azt a részt, ami a legeslegjobban megfogott a parkban- a prérikutyákat! Ez a közönségesnek mondható ürgeszerű állat a legtöbb állatkertben megtalálható, de ahogy itt prezentálják őket, az valami fantasztikus! A kis mitugrászok kifutóját mindössze villanypásztor választja el a sétaúttól, ez is csupán az állatok védelmét szolgálja a ragadozóktól. A dögök szabadon rohangálnak a parkban, kutakodnak az ember zsebében, megharapják a feléjük nyújtott ujjakat...igazán felemelő látványt nyújtanak, ahogy szappanoprea-szereplőket megszégyenítve veszekednek, ölelkeznek és rohangálnak a szomszédokhoz...órákig el lehet bámulni őket, ha az ember ráér. :)

Utóiratként. Természetesen nem tisztem bemutatni az állatkert minden faját, arra alkalmas az állatkert honlapja: http://www.zoo.hu/veszprem Irományomat mindössze kedvcsinálónak szántam, remélem minél többet meglátogatják ezt a remekül fejlődő, otthonos kis állatkertet!